Hihetetlen, de sajnos igaz

Elindult az elmebaj
Azt gondolhatnánk, ha egy súlyosan depressziós ember öngyilkosságot kísérel meg, miután a fizikai, testi veszélyt elhárították, a lelket veszik intenzív kezelésbe. El is kezdődött. Átszállították a pszichiátriai klinikára. Döbbenetes hely volt. Zárt osztály. Súlyosabbnál súlyosabb betegek, megértettem: mennyire nyomasztó lehetett 24 órában napokig közöttük. Elkezdték a gyógyszeres kezelést, majd meglepetésemre tíz nap után hazaengedték. Könyörögtem : ne tegyék ki ilyen veszélynek. Együttműködő, tudja, melyik kérdésre milyen választ várnak tőle. 
Nem számított a véleményem, nagykorú, akarata ellenére nem tarthatják bent. "Ha bármi történne, vigyem vissza" mondta az orvosa. A papírjára azonban nem írta rá. Hiba volt.
A "bármi" hamar bekövetkezett. Harmadik nap imbolyogva érkezett. Kábán meredt maga elé, láttam: azt sem tudja, hol van. Mentőt hívtam. Valóságos verbális közelharcot kellett vívnom a mentősökkel. Ezúttal nem mehettem vele. Azt sem tudtam, hol keressem másnap a gyerekem... Éjszaka volt már, mikor felhívtam a klinikát, fogadták-e. Igen. Két nap múlva kiengedték. Könyörgöm, önmagára veszélyes depressziós beteget?! Semmi nem számított: nagykorú...
Másnap mikor megláttam a csuklójára ragasztott vérben tocsogó papírzsebkendőt összeomlottam. Sírógörcsöt kaptam, és csak az járt a fejemben: ha az orvosa - az elmebeteg szabályozás okán - hagyná meghalni, nem tudom, kihez kell fordulnom, mit kell tennem, de kicibálom ebből az elátkozott helyzetből. Ha kell egyedül is.